Motorozás anno 1976

Így indult a motoros karrierem.... Motorozás anno... 1976 júliusa volt. 6-kor csörgött a vekker. Nyitott szemmel vártam ezt a hangot. Jó fél órája ébredtem és egyre fokozódott bennem az izgalom, amit a mai nap reményteljes várakozása indított el bennem. Kiugrottam az ágyból, indultam a mosdóba. Nem a legalaposabban kivitelezett fog-arcmosást mutattam be! Az ajtóban bátyámba ütköztem. Ő sem bírt sokáig aludni. Ma volt a kirándulás napja.

Motorozás anno... 1976 júliusa volt. 6-kor csörgött a vekker. Nyitott szemmel vártam ezt a hangot. Jó fél órája ébredtem és egyre fokozódott bennem az izgalom, amit a mai nap reményteljes várakozása indított el bennem. Kiugrottam az ágyból, indultam a mosdóba. Nem a legalaposabban kivitelezett fog-arcmosást mutattam be! Az ajtóban bátyámba ütköztem. Ő sem bírt sokáig aludni. Ma volt a kirándulás napja.

Már hónapok óta szervezgettük, órákat töltöttünk el esténként mi négyen, haverok az utiterv összeállításával, a szükséges útravaló begyűjtésével. Négy Rigás, aránylag friss jogsival. A bátyámé volt a legrégibb, több mint egy éves, az enyém 4 hónapos, Mikié és Pistié 3 hónapos. Négy vad motoros. Megelégeltük a városi utcák és terek hangulatát, vidéki túrán akartuk kipróbálni magunkat. Nem volt rossz tanulóhely az újpalotai lakótelep, a rákospalotai békés, nyugodt, kisvárosi hangulatú, frissen locsolt utak rengetege. Nem tudom, ki nőtt fel lakótelepen, ronda tízemeletes monstrumok zegzugos parkolóiban. Én szerencsére nem. De isteni volt este villanyfényben elindulni 4-5-6-7-en rigákkal, verhovinákkal és az egyik parkolóból ki a másikba be, ami a csövön kifér, ameddig le nem ért a kipufogó, vagy - ami sokszor megesett - megcsúszott a gumi.

De vonzott minket a vidék!! Alig vártuk a tanév végét, a nyári semmittevés idejét. Legalábbis a szülők szerint a nyár a semmittevés ideje volt. El is láttak annyi munkával - úgyis ráértek! -, hogy belegebedtünk. De ezt az utat kivívtuk magunknak. Hetek óta csak ellenőriztük a vasakat, tisztogattuk, feltankoltuk, olajat cseréltünk, bowdeneket forrasztottunk. Akinek volt, még tartalék belsőt is bepakolt a kis nyereg alatti raktérbe.

Reggelire 3-3 pirítóst, teát, sült szalonnát kaptunk a konyhaasztalon terítve. A szüleink már régen elmentek dolgozni. Magányos volt a gyermekkorunk!:-)) Bölcsit, ovit csak rémtörténetekben hallottunk-láttunk. Nem bántuk... Útravalónak csomagoltunk fejenként 1-1 kilós kenyeret, sütni való szalonnából, lecsókolbászból (ala 2,80 Ft/kilo), vereshagymából tisztességesen. Mindezt belerejtettem a válltáskámba. Mire végeztünk csengettek - szinte egyszerre - a haverok. Na ja, akkor még fontos volt mindenkinek a pontosság. Kitoltuk a garázsból a gépeket. A bátyámé egy különleges darab volt a rigák között. Szereztünk rá egy balkán tankot, hosszú kipufogó volt rajta és mindjárt kettő!! Ugyanis a könyökcsövet megnyitottuk vasfűrésszel és szimmetrikusan hozzáhegesztettünk egy másik könyökcsövet és így mindkét oldalon volt egy-egy kipufogója. Lestek is az utcán, mikor ment vele a tesóm! Szóval kitoltuk a gépeket, összenéztünk, egyszerre mozdultak a lábak, egyszerre indultak a motorok. Nem volt egy méltóságteli dübörgés, nem volt tekintélyt parancsoló durmogás, mégis a világ legszebb motorhangját hallottuk magunk alatt berregni.

7:00 volt, elindultunk. Cél Esztergom a Pilisen át, minél több kanyarral, emelkedővel és lejtővel. Ez kellett a pesti srácoknak. Rákospalotáról indultunk, átmentünk újpestre, át az északi-összekötő-vasúti hídon, máris a szentendrei úton dübörögtünk tova. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, mekkora volt a forgalom!! Legyen elég annyi, hogy a forgalom gyakorlatilag még a mostani vasárnapi szintet sem érte el. Néha leelőzött minket egy-egy skoda, lada, trabant vagy wartburg. A régi szentendrei úton mentünk és alig vártuk az első emelkedőt. A Nap már éreztette erejét, a fények hihetetlen színpompát varázsoltak elénk, GYÖNYÖRŰ volt a világ!!! Elérkeztünk a várva várt első hosszabb emelkedőhöz. Szembesültünk mopedjaink valódi korlátjaival. Először csak lassultunk, később szinte megállt másodikban a gép.

Nincs mese, vissza kell váltani. Na jó, de amíg visszaraktam a kormányváltót egyesbe, a vas szinte megállt, utána egyesben sem akart elindulni. Na de a kor szovjet csodájával nem tolhat ki holmi fránya emelkedő!! Azért vannak a pedálok, hogy haladjunk! Nosza, tapostuk is a pedálokat, így aztán sikerült elindulni. Csacska álom volt csak a második fokozat elérése, kapcsolása. Sebaj, jó ez így is. Viszont nagyon hamar igen meleg lett a déli lejtőkön! Gond egy szál se, úgyis szinte felforrtak a hengerek, kis pihenő egy buszmegálló mögött. Tréningfelsők le, illetve be az oldaltáskákba(mármint a mi oldalunkon lógó tatyeszokba!). Bátyám kivette a gyertyát a gépből, hátha hamarabb hűl a henger. 

Ha már megálltunk, nosza körülnéztünk az erdő eme szegletében. Valami vízfolyás, régi patakmeder lehetett ahová jutottunk pár perces séta után. Hatalmas sziklák, mint óriások játszókavicsai voltak szanaszét szórva, a nap sosem érte el az alig csordogáló erecskét. Csend volt, de ez a városi fiúk csendje volt. Leültünk egy-egy sziklára és pár perc múlva meghallottuk az erdő igazi hangjait. Lágy szellőt a lombok között, egyre erősödő madáréneket, nagyobb emlősök (vélt?) neszezését a bokrok között. Csodás szimfónia volt most már, hogy HALLOTTUK is az igazi erdőt. Pár perc múlva indultunk vissza a mocikhoz, de magamban megfogadtam, ide még egyszer visszatérek. (Két kisfiammal meg is tettem jó 13 év múlva!)

Jellemzője volt még a kornak, melyben éltem, hogy a gépeket nem kellett lelakatolni, mégsem bántotta senki ott az isten háta megetti elhagyott helyen. Mire ez a kis intermezzo végetért, lehűltek a hengerek, indultunk tovább. Továbbra is inkább csak egyesben kínoztuk a mocikat, sőt voltak részek, ahol csúfos motortolásba kellett sűllyednünk! Be kellett lássam, rossz ötlet volt citromsárga pólót felvenni. A környék összes muslicája, bogara rajtam landolt, utazott pár kilómétert ingyen. Lassan elértük a hegytetőt. Végre lehet gurulni!! Motorok leállítva, üresben futottak. Csak engem idegesített valami ismerős kerregés. Akinek volt egy példánya a szovjet ipar eme remekéből, az tudja, hogy a sebváltóbowden megnyúlása okozta ezt a hangot, kezdtek összeérni a fogaskerekek. 

Nosza, lazán lenyúltam a jobb kezemmel és menet közben próbáltam az állítócsavaron tekergetni egy kicsit. De egy alattomos gödör megdobott, én megrándultam és meghúztam a bowdent. A gép egyesbe ugrott, megállt, én meg fejjel előre átestem a kormányon. Életem legnagyobb, leglátványosabb esését produkáltam. A haverok egyöntetűen emelték a képzeletbeli pontozótábláikat a maximális ponttal az ég felé. Magyarán lefordultak a motorokról a röhögéstől! Feltápászkodtam, összeszedtem a vasat, semmi baja nem lett. Ja, mentem vagy 10-zel. Ma sem értem, hogyan tudtam akkorát zakózni. Pár perc motorjavítás múlva indultunk tova. Végre valóban nesztelenül suhantunk. Már amilyen nesztelen lehetett egy riga. A lánc kerregett (laza, mint a rigalánc!!!), a betonkeménységű gumik bütykei kattogva verték az ütemet. Mégis csend volt a motorhangok nélkül.

Gond nélkül értünk be egy faluba, talán Dömsödre. Az utunk egy fagyizó előtt ismét megszakadt. Libasorban beosontunk, csoki-vanília, 1 ft/gombóc, ISTENI!! Mire kijöttünk, érkezett még két moci. Vagyis VÉGRE VOLT OTT KÉT MOTOR!! Leesett állal lestük a két csodaszép vasat. Négy henger, boxer elrendezés, fotelek az ülések helyén, csilli-villi fényezés, króm minden mennyiségben, irdatlan méretek!!! Mik lehetnek ezek? Ufók?! Nem. Két gyönyörű Honda Gold Wing volt az! Soha nem láttam még olyan szépet addig!!! (Megjegyzem: azóta is ez a gép a csúcs nekem, nem az az amcsi izé!) A fagyijaink csendben olvadoztak egy darabig, majd karjainkon lefolyva az út porában végezték földi pályafutásukat. Sajna a két sofőr alig 20 percet töltött pihivel, mentek tovább. Akkor hallottunk igazi motorhangot. ÁÁÁÁÁÁLLAT VOLT!!

Mi is útnak eredtünk Esztergom felé. Valahol félúton Miki gépe abbahagyta addigi berregését. Félreállás, kupaktanács, hibafelderítés sikerrel. Fals levegőt kapott a karbicsek, mert elpattant a gumicső szorítógyűrűje. Kerítés a közelben, csípőfogó a nyereg alatt, pillanatok múlva ismét járt a motor. Pár perc múlva újra falták a kilómétereket a mocik. Beértünk Esztergomba, illedelmes városnéző túra a négy gépcsodával, találkozás, állhullatás a két Gold Winggel, utána végre irány a dunapart. Kerestünk egy csendes részt, ruhák a vasakra, mi be a vízbe. Isteni volt az a közel két órás ökörködés a lassan hömpölygő dunában. Olyan éhesen jöttünk ki a vízből, amilyen csak lehet egy kamasz abban a helyzetben. A vasszöget elrágtuk volna! De nem lehetett, előbb tüzifa után kellett néznünk. A parton ez nem volt nehéz, sok volt az uszadékfa, így ezt hamar letudtuk. A közeli bokrokról hamar nyestünk egy pár nyársnakvalót is. 

Megraktuk a tüzet, előszedtük az iszákokból a szalonnát, kolbászt, vereshagymát, fel a nyársra, körbeültük a tüzet és nyálcsorgatva, de tisztességgel megsütöttük az ebédünket. Miki hozott 8 darab nagyobb krumplit is, fejenként kettő hamuban sült krumpli! MMMMHHMMMM!!Kenyér is akadt nálunk, meg a kulacsokban víz, amibe csak bele kellett tölteni a kor csodáját: a LIMÓ italport és máris kész volt a friss, hűsítő nedű. Talán addigi életünk legpompásabb ebédjét költöttük el a párkányi híd torzója közelében. Ebéd után szétcikiztük szegény Pistit, aki úgy gondolta 15 évesen már elszívhat egy szál cigit kaja után. Nem hagytuk élni szegényt. Felnyaláboltuk és belegyalogoltunk a dunába, majd lelkesen belevágtuk a vízbe, füstölgő bűzrúdjával egyetemben. Később csak feküdtünk a sóderes-homokos dunaparton, néztük a bárányfelhőket és akkor éreztem először azt az érzést, amit azóta keresek, de csak nagyon-nagyon ritkán tudok megfogni-átélni, hogy MOST ÚGY VAGYOK, AHOGYAN KELL!

Fél négy felé indultunk hazafelé. Józan paraszti ésszel mérlegelve inkább a dunaparton mentünk végig, elkerülve a hengersütögető hegyvidéket. Szentendrén megálltunk egy ÁFOR kútnál. 20 ft-ért teletankoltuk a gépeket. 5 ft/liter. Ó, azok a gyönyörű évek!!! Gond nélkül értünk haza. Enyhén égett, húzódott a városi kölykök bőre a dunaparti nap hevétől, de csordultig töltődött szívünk ennek a csodálatos országnak minden lényeges elemével.

Azóta is én csak itt, ebben az országban szeretek nyaralni. Voltam sok európai országban nyugaton, gyeplabdáztam éjfélkor napsütésben Finnországban, vakított a fehér pályasalak Olaszországban, egy szál pólóban sétáltam Barcelona éjjeli forgatagában januárban, jártam a nagytestvér városában is, de egyik sem fogott meg. Az egyetlen hely azóta ami megérintette a szívem, az is ez az ország. Csak csúfolják most románnak. Erdélyt akarom bejárni motorral, gyalog, beszívni ezeréves államunk erdejeinek levegőjét, hallgatni, mit mond ott nekem a fenyves. Ezen a nyáron újra elmegyek oda. De ezt a gyerekkori túrát soha nem feledem, kívánom minden embernek, hogy legyen részese ilyen csodáknak, mert ettől szép az életünk!

Beküldte: Tibusz